Milyen képekre cserélhetnénk ki azokat a nevelésről alkotott belső képeket, amelyeket a saját tanulmányaink és tapasztalataink során alakítottunk ki magunkban, és amelyeket folyamatosan táplálunk? A demokratikus iskola képviselői azt állítják, hogy megtalálták a választ erre a kérdésre.
Fontos, hogy megkülönböztessük a demokratikus stílusú nevelőt és a demokratikus iskolát. A nevelői stílusok nem az iskolatípusra és az iskolai szabályokra vonatkoznak, hanem a nevelő módszereire a neveléssel kapcsolatban. Ha egy tanár sorozatosan a diákok véleményének figyelembe vétele nélkül hoz döntéseket, akkor autokratikus módon irányít, ha viszont meghallgatja a diákok gondolatait, akkor módjában áll a döntésekbe a diákokat is bevonni. Egy demokratikus stílusú nevelő viszont nem képes egy olyan iskolarendszeren belül radikális döntéseket hozni, amely központosított, fölülről irányított szabályozással működik, hiszen a tanár, ha következetes és jól csinálja a demokratikus stílusú pedagógiát, egy idő után el fog jutni azokhoz a kérdésekhez, amelyek szétfeszítik az osztály kereteit. Egyre általánosabb problémák merülnek fel a diákokkal való beszélgetések során (miért tanulunk matematikát, minek kell időben órára járni, minek kell iskolába járni, minek kell tanulni stb.), amelyeket nem lehet a tanórán belül megoldani, hiszen a tanár kezét kötik az iskolára vonatkozó szabályok. Emiatt egy demokratikus stílusú tanár egy autoriter oktatási rendszerben mindenképpen meghasonul és a burkolt ígéreteit (pl. támogatja a diákok kreativitását) nem lesz képes betartani.
Akkor lesz a nevelés demokratikus, ha bevonják a gyerekeket az őket érintő döntésekbe. Ebből az alaptézisből kiindulva 1921-ben Angliában jött létre az első demokratikus iskola Summerhill school néven, amelyet A. S. Neil skót származású tanár alapított. Ez volt az első olyan iskola, ahol a tanórákra nem volt kötelező bejárni, és ahol működött egy olyan iskolai gyűlés, amelyen a tanárok és a diákok egyenértékű szavazattal rendelkeztek és minden problémát ezen a közös gyűlésen tárgyaltak meg. Ennek a két feltételnek a megléte még nem garancia az iskola ideális működéséhez, viszont ha bármelyik feltétel nem teljesül, akkor az már nem minősül demokratikus iskolának. Néhány alternatív iskolai kezdeményezés pont amiatt fulladt kudarcba, mert a diákokkal közösen hozott döntéseket a tanárok külön újratárgyalták, így a gyűlés a diákok számára hitelét vesztette. Ha pedig a kötelező óralátogatásról nem dönthetnek a diákok, akkor az iskolai gyűlés ugyancsak veszíthet közösség-összetartó erejéből.
Akkor lesz a nevelés demokratikus, ha bevonják a gyerekeket az őket érintő döntésekbe. Ebből az alaptézisből kiindulva 1921-ben Angliában jött létre az első demokratikus iskola Summerhill school néven, amelyet A. S. Neil skót származású tanár alapított. Ez volt az első olyan iskola, ahol a tanórákra nem volt kötelező bejárni, és ahol működött egy olyan iskolai gyűlés, amelyen a tanárok és a diákok egyenértékű szavazattal rendelkeztek és minden problémát ezen a közös gyűlésen tárgyaltak meg. Ennek a két feltételnek a megléte még nem garancia az iskola ideális működéséhez, viszont ha bármelyik feltétel nem teljesül, akkor az már nem minősül demokratikus iskolának. Néhány alternatív iskolai kezdeményezés pont amiatt fulladt kudarcba, mert a diákokkal közösen hozott döntéseket a tanárok külön újratárgyalták, így a gyűlés a diákok számára hitelét vesztette. Ha pedig a kötelező óralátogatásról nem dönthetnek a diákok, akkor az iskolai gyűlés ugyancsak veszíthet közösség-összetartó erejéből.
A diákok szabadon választhatnak tevékenységet, amivel napközben foglalkoznak. Mivel a tanulást nem csupán a tanórákon folyó munkához kötik, hanem szélesebb körben értik (csinálni-játszani-tanulni azonos jelentésű szavak) ezért a játékos tevékenységeket sem korlátozzák. Sok helyen az iskola bentlakásos, amely az egész napos kötetlen tanulás lehetőségét teremti meg. A tanárok természetesen hirdetnek órákat és igyekeznek maximális szakszerűséggel támogatni a gyerekek érdeklődését, ha ők kíváncsiak az adott területre. Bár ez a fajta ’lazaság’ rémisztően hangzik egy megszokott iskolai környezetben tanító tanárnak, viszont lássuk be a gépies 45 perces órák, a távolságtartás, az erőszakos kényszerítése a tananyagoknak, a gyerekek ritmusának siettetése vagy lassítása nem a diákok, hanem a tanárok kényelmét szolgálják.
Mivel az iskola egy önkormányzó kisközösségként működik, ezért a gyűléseken hozott döntések kihatással vannak a további iskolai szabályokra és eseményekre. Emiatt az ember folyamatosan úgy érezheti, hogy a gyűléseken mindenkinek van beleszólása az ügyekbe és mindenki alakíthatja a közösség további életét. A diákok megtanulnak problémákat felvetni, vitatkozni, tisztelettel beszélni a társakkal és a tanárokkal, még a legkisebbek véleményére és igényeire is odafigyelnek. A tanárok felelőssége pedig az, hogy partneri kommunikációval példát mutassanak, a szakszerűbb ötletekkel és megoldásokkal pedig segítsék a közös döntéshozást. Külön ombudsmani bizottság is létrehozható, amely a diákok közötti konfliktusokkal foglalkozik, bár ennek alkalmazását iskola válogatja. Mivel nincsen 'bibliája' a demokratikus iskoláknak, amihez folyamatosan lehet alkalmazkodni, emiatt különösen nehéz terepet jelent a hierarchiában szocializálódott pedagógusok számára.
A demokratikus iskolák mögött álló eszme egy erősen humanista nézőpontból származik, amelynek kiindulópontjában az áll, hogy az ember eredendően jó és természetes igénye a tanulás. Emiatt minden kényszerítést, csalogatást mellőz az oktatásból és a gyerekek érdeklődésén, kíváncsiságán keresztül igyekszik segíteni a tanulásukat. A központosított döntéshozást elutasítja, viszont hisz a hatalom megosztásában és a diákok önálló felelősségvállalásában. A rendszer logikájából fakadóan a tekintélyelvű oktatással és a dominanciára épülő viszonyokkal sem ért egyet, helyette a partneri hozzáállást szorgalmazza, amely egy sokkal emberibb és összeszedettebb jelenlétet igényel.
A Summerhill-ról írt könyv megjelenése és a hippi mozgalom is valószínűleg közrejátszott abban, hogy a 60-as 70-es években beindult a szabad iskolák mozgalma, amely több ezer szabad iskola alapításához vezetett, bár a legtöbbjük nem sokáig maradt talpon. Jelenleg Nagy-Britanniában, az USA-ban és Németországban működnek szép számmal demokratikus iskolák, de Indiában, Izraelben, Ausztráliában és Kanadában is található több ilyen jellegű intézmény. 2008-ban jött létre az a szervezet (EUDEC), amely a demokratikus iskolákat fogja össze. Magyarországon a néhány éve alapított Kavalkád Egri Demokratikus Tanulóközösség működik ilyen iskolaként, ennek a pedagógiának és iskolatípusnak a legelhivatottabb képviselője Fóti Péter.
Céljaiban a lehető legjobb (gyerek- és közösségközpontú) kezdeményezés, ha lehetne, akkor minden államnak demokratizálni kellene az iskolarendszerét, bár számos kérdés megfogalmazódik a demokratikus iskolákkal kapcsolatban, amely aggodalomra ad okot és továbbgondolásra szorul:
Forrás: Jerry Mintz: Szabadság és demokrácia az oktatásban, ELTE Eötvös Kiadó, 2013
Mivel az iskola egy önkormányzó kisközösségként működik, ezért a gyűléseken hozott döntések kihatással vannak a további iskolai szabályokra és eseményekre. Emiatt az ember folyamatosan úgy érezheti, hogy a gyűléseken mindenkinek van beleszólása az ügyekbe és mindenki alakíthatja a közösség további életét. A diákok megtanulnak problémákat felvetni, vitatkozni, tisztelettel beszélni a társakkal és a tanárokkal, még a legkisebbek véleményére és igényeire is odafigyelnek. A tanárok felelőssége pedig az, hogy partneri kommunikációval példát mutassanak, a szakszerűbb ötletekkel és megoldásokkal pedig segítsék a közös döntéshozást. Külön ombudsmani bizottság is létrehozható, amely a diákok közötti konfliktusokkal foglalkozik, bár ennek alkalmazását iskola válogatja. Mivel nincsen 'bibliája' a demokratikus iskoláknak, amihez folyamatosan lehet alkalmazkodni, emiatt különösen nehéz terepet jelent a hierarchiában szocializálódott pedagógusok számára.
A demokratikus iskolák mögött álló eszme egy erősen humanista nézőpontból származik, amelynek kiindulópontjában az áll, hogy az ember eredendően jó és természetes igénye a tanulás. Emiatt minden kényszerítést, csalogatást mellőz az oktatásból és a gyerekek érdeklődésén, kíváncsiságán keresztül igyekszik segíteni a tanulásukat. A központosított döntéshozást elutasítja, viszont hisz a hatalom megosztásában és a diákok önálló felelősségvállalásában. A rendszer logikájából fakadóan a tekintélyelvű oktatással és a dominanciára épülő viszonyokkal sem ért egyet, helyette a partneri hozzáállást szorgalmazza, amely egy sokkal emberibb és összeszedettebb jelenlétet igényel.
A Summerhill-ról írt könyv megjelenése és a hippi mozgalom is valószínűleg közrejátszott abban, hogy a 60-as 70-es években beindult a szabad iskolák mozgalma, amely több ezer szabad iskola alapításához vezetett, bár a legtöbbjük nem sokáig maradt talpon. Jelenleg Nagy-Britanniában, az USA-ban és Németországban működnek szép számmal demokratikus iskolák, de Indiában, Izraelben, Ausztráliában és Kanadában is található több ilyen jellegű intézmény. 2008-ban jött létre az a szervezet (EUDEC), amely a demokratikus iskolákat fogja össze. Magyarországon a néhány éve alapított Kavalkád Egri Demokratikus Tanulóközösség működik ilyen iskolaként, ennek a pedagógiának és iskolatípusnak a legelhivatottabb képviselője Fóti Péter.
Céljaiban a lehető legjobb (gyerek- és közösségközpontú) kezdeményezés, ha lehetne, akkor minden államnak demokratizálni kellene az iskolarendszerét, bár számos kérdés megfogalmazódik a demokratikus iskolákkal kapcsolatban, amely aggodalomra ad okot és továbbgondolásra szorul:
- Beszélhetünk-e általános műveltségről, feladata-e az iskolának egy adott minimumot megtanítani az emberi kultúráról? Ha igen, akkor ezt elérik-e a demokratikus iskolák diákjai egy olyan rendszerben, ahol nem kötelező órára járni. Mi van, ha valaki nem választ pl. történelmet?
- Milyen fajta értékelési rendszer működik?
- Miért van problémája a kényszerítéssel? Van-e jó fajta kényszerítés? A kötelezőséget valóban ki kell iktatni a nevelésből?
- Hogyan lehetne demokratizálni a közoktatási rendszert? Sem a felkészültség, sem a terület kidolgozottsága még nem állja meg a helyét, hiszen csak ritka kezdeményezések vannak, bár az alternatív iskolák bizonyított módszerei szépen lassan átszivárognak az állami iskolákba is.
Forrás: Jerry Mintz: Szabadság és demokrácia az oktatásban, ELTE Eötvös Kiadó, 2013